Sosem várt állomás

Olyan csendes az eső
s ott lenn az utcakőn
látatlan simul
lágyan, szelíden,
és hangtalan elköszön.

Az útja rövid, minden perc borul
ott fent, majd itt lenn…
Ám közte: napsugár melengette
fénysugár ölével,
kék-színű égen is,
fürdött lámpafényben
zöld lombok árnyain
a megannyi éjszaka
és az Isten- ízű hajnal
vele az ébredés -hangja.

Ha néha vihar tépte
lelke megkötött árbocát
végül mégis szülte
az oly sok szürke
fáradt napok árnyán
szebbnél szebb szivárványt.

S most, esőként hull alá
/érzem sírsz/
mert várja a sír,
a föld rejtelmes záloga.

Ölelve hullt
alá a múlt
megtörte az időt
hiába…
hiába minden
hiába…

Várta a tavaszt a nyarat
s vele az őszt…
Tán nem bízott e télben
a hópelyhekben rejlő
ártatlan-tiszta fényben.

Mégis, lett.
Levél-avar melegében
megtört rózsa illatában
/fájó könnyek, csend rendjében/
mert lennie kellett…

Az örök változás
hogy soha sincs megállás
csak kereszt és még egy kereszt
ahogy fentről le a mélyre…
Most neked az egy!
/Az egyetlen egy!/

Siras_distinctd, és fájjon.
Másként nem is lehet.
Mert fentről jött
és mégis benned mélyről
ismét fentre érkezik meg.

A természet játszik
(a konok) megint ellened.
Hogy egyszerűen leáll,
az átkozott testi üzem
legszebb alkató része.

S mint az esőcsepp,
vagy mint télen a hópehely
volt, van és nincs?
Ez a kegyetlen világ!

Ám hidd: megint jön
megint lesz,
ha összekulcsold kezed,
úgy, ahogy az esőcseppek
ölelik egymást
a nem várt állomásukon
ott, az ismeretlenben…