Bennünk még énekelnek
a bíbor nyár remegő lombjai,
bennünk még elpirul a sóskúti táj,
ám ha térdre ereszkedik
előttünk a szeptemberi este,
magányosan hulló falevelek
kezdik el becézni suttogó blúzodat.
Ilyenkor itt már tétova
neszek közt imbolyog a szél,
az alkony felé tart minden suhanás,
és a hullámzó füvek fekélyes sóhajától
fel-felvillan előttünk
a zúzmarás határtalanság.
Az elnémult madárfészkekből
kicsordul a csend,
korhadt fák ágain moccan
a mozdulatlanság:
én átölellek,
és ölellek,
mint aki sosem ölelt még,
mert csókodtól eltűntek
karomból a régi
ölelések.
Nem ijeszt minket
a tegnapok árnya:
tudjuk, elmúlásunknál is
hűbb ez a szerelem,
tudjuk, Te értem nyíltál
erre a világra,
én pedig érted.
Bennünk még énekelnek
a bíbor nyár remegő lombjai,
bennünk még elpirul a sóskúti táj,
egymás tüzétől tüzesedik vérünk,
csókunktól lehunyják szemüket
a szemérmes csillagok.
Kacatjaid a földre hullnak,
és míg okos telefonod tükrébe
bámulgat a hold,
ringó hajad lassan kibomlik és
takaróként zuhan
az égi mezőkre.
2 hozzászólás
Szép romantika. Szomorúbbat vártam az elégia miatt, de jobb is így…:)))
Kedves Irén! Köszönöm szépen! Üdvözlettel: István