Sötétbe zárva, lakat alatt,
Álarc mögül játszod szereped.
Kétszínűen. hazug világod nehezedő nyomása alatt,
"Éled" életnek nem nevezhető életed.
Külvilág számodra csak kín,
Benne magad egyedül leled.
Várod a megváltást, legyen bármi is,
Ez ad reményt már csak neked.
Nézel szét magad körül,
Reméled a távolba éppen jő valaki.
Vársz valakire aki elfogad,
Vársz valakire aki megért,
Várod azt ami tiéd sosem lehet,
Világodban magad egyedül leled.
Semmi sem maradt neked,
Életed a sötétségé,
Utad kínzó, s végtelen,
Csak a magány vár szüntelen.
Nem vagy más csak hópihe,
Társad nem leled.
Elég erős sosem lehetsz,
Fájdalomtól, vágyaidtól eszed elveszted.
Boldogság korhadt lépcsőiről egyre nagyobbakat esel,
Mígnem lassan szárnyad is elveszted.
Meghunyászkodsz a sors keze alatt, s kérdezed,
Miért nem élheted életed.
Társad végül a magány maradt,
Kínjaidnak hamarosan vége szakad.
Nincs több lépcső, meghalt a remény.
S magad végül a mélybe veted.
1 hozzászólás
Kedves gronde!
Egy ízig vérig pesszimista művet sikerült írnod. A vers jól tagolt, átlátható és a cím is találó.
Sajnos érezni benne a végtelen negatív gondolatok halmazát. Ezenkívül a versképek kellően hatásosak ahhoz, hogy az ember életkedvét elvegye. Én is írtam már sok hasonló verset, úgyhogy megértelek.
Gratulálok, jó munkát!
Üdv: Metal Koala