Az erdő keskeny mezsgyéjén túl,
fönn, hol a kékség oly sötét,
a hold, mint fürtös bárány indul
legelni égi rét füvét.
Sással körülnőtt tó tükrébe
meríti vékony szarvait,
s ez úgy tűnik messziről nézve:
a víz ringatja partjait.
A zöld lankák mentén a sztyeppe
tömjénez ürömillatot,
s a völgyek oldalát színezve
piros hajnal hoz új napot.
Ó, árvalányhajt termő földem,
rám ütsz, szívemhez vagy közel,
mint sziksó keserű vizekben,
bánatod bennem oszlik el.
Te is, mint én, már elfeledve,
ki ellenség, ki jóbarát,
kék felhőnyájt álmodsz epedve,
és égi rózsaszín csodát.
De a sötétség egyre támad,
rád rémes látványt szabadít:
bilincsbe vert Szibériádat,
s Urálnak zord, vad bérceit.