Már gyenge kézzel ragadom meg a tollat,
és remegő kézzel írom, amit le kell,hogy írjak.
Már nincs erőm a nagy szavakhoz,
már nincs kedvem az újabb harcokhoz!
Harcok voltak és lettek sarcok,
de mindhiába akasztottak kezükre láncot!
Hisz a lánc csak egy testet köthet,
de a lélek az szabad örökre!
Életem zárkája a gondolat,
mely mindig és mindenhol velem van!
Körbevesz, átkarol, magához ölel a zsivány.
S a magány, aki zárkám őre,ő lesi minden léptem.
Hát nézz csak bátran,
és láss csodát!
De jól figyelj, hisz ilyet, ehhez hasonlót
többé nem látsz!
Halotti ágyamból még utoljára felállva,
megrázom magam és erőt gyűjtök!
Összeszedem mindenem. Nagy levegőt veszek,
kezem ökölbe szorítva,a rácsokra nézve,
elindítok egy ütést,hogy törjön-, dőljön minden!
Pusztító erővel lecsapok,
s a körém emelt rácsok,mind lehullnak!
Szabad lettem!
Ha csak egy pillanatra is,
de szabad!
S szabadságom pillanata,
a létem utolsó momentuma!
2 hozzászólás
Kedves István!
A szabadságról álmodsz versedben, azt tükrözik soraid, vágysz nagyon arra. Valami az Énedben visszatart attól, hogy igazából szabad légy. Milyen formáját választod annak, hogy ez az állapot megváltozzon pozitív irányba? A lélek szabadsága , nehezen él pozitívan akkor, ha a test korlátokat állít, láncol, stb… Elgondolkodtam írásodon, ne a halálos ágyadból kívánkozz felkelni, most, most, és hajrá!!
Szeretettel:Saelanne
Kedves Selanne!
Jól látod a helyzetet.Teljes mértékben rátapintottál a lényegre.
Jelenthetem felálltam!
Tudod eddig olyan dolgokat végeztem amit elvártak tőlem.Amit rám szabtak"-mondván,hogy ez való neked! ez a te feladatod,ez a sorsod stb…
De mára elmondhatom,hogy eme rabságomból felálltam…Igaz még bizonytalanok a lépteim,s közbe-közbe megbotlok,de már önmagam vágyait és álmait igyekszem megvalósítani…
A halotti ágy egy előre vetített vízió volt a részemről. azt hittem,hogy már késő elkezdeni a saját utamat járni,de miután felálltam abból a bizonyos ágyból, rájöttem,hogy képes vagyok élni! Élni úgy ahogyan szeretnék!
Köszönöm,hogy itt voltál!