Szabadulás

Nézz bele szemembe,
boldogtalan tükör!
Szenvedést látsz benne
életet, mely gyötör.

Egy magányos vén fa,
korhadó az ága,
villám ha csapkodja,
áll halálra várva.

Állok, nem mozdulok.
Nincsen hova mennem.
Gyökér foglya vagyok,
lassan földre fekszem.

Hagyom, hogy emlékem
feledésbe fogyjon,
éltem, és szerettem…
Nem volt nekem otthon.

Egy szobányi magány.
Csend ült a mellemen.
Elfogyott a talány,
hogy mi lesz én velem.

Eltűnök a létből.
Felesleges vagyok.
Fájó emlékektől,
így szabadulhatok.