Lelked zokogva menekült
A kegyetlen, s ádáz világ
Elől, mely száműzött
Önnön magányodba, társ
Nélkül, kitaszítva.
Megnyugvást vársz, de
Én csak fájdalmat,
S gyászt adhatok
Az örökléttel
Kecsegtető ígéret fényében.
Mi hozott ide, mit keresel?
Az átkozott vér, az örök
Életnek forrása, melynek
Ördögi szele megcsapott?
Feloldhatatlan mámor,
S tompa, messzi kéj!
Végtelen árja a sötét,
Hűvös haboknak, melyben
Vergődsz, de nem érsz
Partra sohasem!
Tündöklő elme, sötét,
Múlt századok!
S én itt ragadtam.
E pusztuló világ tátongó
Mély szakadékán, mely
Hívogat, ó, hívogat…
Zuhanj hát végzetedbe,
Visszaút nincsen
Sorsodról te döntesz…
Pereg az óra, s időd, ha
Lejár, nem támaszt föl
Senki se már!
Csak én adhatok életet neked!