Az ébredező, bús Budapest furcsa
Álomittas képe tekint ránk a kurta
Naplemente után
Ott ért minket a rakparton az
Éjszaka
Az éj szaga
Mámorítóan szállt fejünkbe.
A kedves, kopott házak szeme rámkacsint
Naiv szívemben lágyan ring
A szél dala
Az éber álmok hazug fátyolán át
Öröknek tűntél
De örökre eltűntél
Ahogy ránk virradt az új nap.
2 hozzászólás
Jó ahogy mindig átlépsz a következő sorba, mintha hazafelé sétálnál a reggelben…
Igen, de a séta kicsit szomorú volt akkor. Köszi, hogy írtál!