Szállni vágytam

(Álom)
Felhők alá szálltam hallgatag,
néztem a szelíd vállú dombokat,
s az erdők lombjait.

Tiszta a táj, fénylőn sírna még
Szürke leplet borít rá az ég,
s kitárja szárnyait.

(Tovább)
Úgy zuhanok lefelé, mint a bölcs nap:
az alkony párája köröttem fölcsap,
s mint véres tengert ha színezne a festő,
lehull a virág, sikolt a veres tő,
összetörik a táj, mint csendes fájdalom,
az éjjel suttog, hogy nincsen irgalom,
s ezüst a lét mint egykor volt a táj.
Lélegzem, mint a fuldokló, hiába fáj.

(Dal)
Messze szálló, hajnalban felkelő,
madárrá változott cinkosom lettél.
Akár a flamingó, engem úgy szerettél,
s mint a vidám fecskék, úgy szálltál tova.

Suhanok utánad, ég alatt, ég felett,
szárnyad csattogását követem halkan,
de nem talállak, hát ezt éneklem dalban,
mint utolsókat daloló csalogány.

(A konok)
Elszálltál, mint egy angyal, s hiába várok,
nem hív magaslat, de közel a völgy s az árok,
rémülve zuhanok.

Konokul csattog szárnyam, hiába verdes,
a föld az otthonom, de szívem az égre lelkes,
repülni nem tudok.

Mint ember, ki csak a lelkében madár,
s csak az elindító, repítő hangra vár,
kutatlak téged.

Ezerarcú, gyönyörű kincs az égbolt
s hiába hallom hangod: „Elég volt,
ha felrepülsz, véged.”

(Végdallam)
Halott ma az eskü s hallgatok,
A föld alattam tombol összetörve.
Véresek szárnyaim, úgy fáj.
És zokogva szállok körbe, körbe, körbe…