Szárnyaszegett
Száraz rögként esőre várva,
sokszor szemezve csak a vízzel,
amikor eljön az érzés árja,
a csontkemény ész dacol a szívvel.
Tavaszi zápor mossa kő szívem,
de nem meri beszívni az esőt,
a Sors adta ajéndékként nekem,
az igazi esélyt, az elsőt.
Boldogságra várva, élve halottként a mában,
minden folyam hiába már,
pillanatokat ad gyönyörű formában,
és csak a néma szájra vár.
De eldobja a kulcsot,
pedig az ajtó is előtte áll,
csak rágódik magában a múlton,
és érzi: nincs több fény már.
Vádolta Istent és embert,
sárral dobálta a Sorsot,
s mikor a cél előtte hevert,
szó nem hagyta el a néma torkot.
Hiába minden vers, minden gondolat,
a világban szárnyaszegett,
szavaiban él csak minden mondat,
és meghal minden tett.
1 hozzászólás
Szép a mű, szép a gondolatmenet, kicsit a formát kellene átgondolni még. (Szótagok, rímek)