A csöpp csendet hallgatom,
recseg-ropog kint a vihar,
nem engedem be a hangot,
de érzem, hogy engem akar.
Fájón húz a távol
csökönyös szentsége,
a féltékeny éjszaka
szorít a testére.
Szirmaim csókolja
a mohóság halkan,
lelkem darabolva
fekszik az avarban.
2 hozzászólás
Kedves Edit!
nagyon erős, mégis finom, eredeti, remek vers.
A Nő összes színe-vágy-szépsége benne ebben a pár sorban, s azt hiszem ez a nagy, kevésbe sokat, ráadásul ilyen mesterien ötvözni a látszólag természeti képeket a lelki rezdüléssel.
Méltatlanul nem értékelt versed.
Szerintem az egyik legjobb.
gratulál: Grey
Grey! Nagyon köszönöm!
Szeretem ezt a verset, fájdalma ellenére.
Edit❤