Már konok idők csendjein zokog
a múlás, s vért izzik
mindenen a jelen,
s az ember olykor húnyt szemmel bízik,
bár tudni képtelen
e létnek titkait.
Pedig az ég és a nap hogy ragyog,
s e ragyogásban van minden álom,
minden megbújt titok,
amin a végtelen
száll magasan, miként a holnapok
e vénült életen,
merengő ábrándok
távolán. S én még máig csodálom
azt az örök mindent, mi felragyog
e földön mindenkor,
amikor reszketeg
száll a madár és remeg a bokor,
s szívemben gyermeteg
zsonganak ilyenkor
azok az újra megélt ábrándok,
mikben dallá ért remények szállnak
szelídült esteken.
Hol sóhajjá neszül
minden tudatomban az értelem,
amikor egyedül
vagyok hűs csendeken,
s oly sokszor ábrándozom Terólad.
1 hozzászólás
Kedves Zoli!
Azt mondják az ábrándozás az élet megrontója, de azért szép.
Nekem ez tetszik Már konok idők csendjein zokog a múlás, s vért izzik mindenen a jelen.
Ez elég látványos ha elképzelem meg ebbe mindent bele lehet képzelni a lényeg tetszik mert passzol a lelki világomba.
Gondolom én.
Szeretettel: Ági Nyíregyházáról