Még emlékszem milyen szép volt az a nyár,
a felhők szellőlevest kanalaztak,
bokájuk körül lengett a nadrágszár,
valahol fenn becsapódott egy ablak.
Együtt róttuk a szelíd görbe utcát,
szemeink faltak múló pillanatot,
verejtékkövekből épült odaát
az út, elment ő is, végleg itt hagyott.
Nem köt már semmi, maró tekintettel
a túloldalt pásztázom kitartóan,
látom majd őt, testén fehér lepellel,
válla az enyészet tüzében lobban.
De ki kísér át a bánatnak útján
engem? akad-e majd olyan szerető,
ki lélek hálójában vigyáz némán,
utolsó könnyem tenyerébe gyűjtő.
10 hozzászólás
A verseidet nagyon kedvelem. Jól írsz Boszika. Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
köszönöm Selanne, a véleményed fontos nekem.
szeretettel. boszi
szia Boszika!
az első versszakod alapján vakon Rád ismernék, annyira jellegzetes…. a városi fíling, az elkapott pillanatok…aztán úgy sikerült a múlt fájdalmas pillanatát megjelenítened, hogy észre sem vettem…mintegy beúszott a képbe, a jelenbe, természetesen meghagyva az erős, éles kontúrokat, amiket mindig érzek verseid olvasásakor.
az utolsó versszak már a jövő, szép és egyedi költői képpel és kérdéssel lezárva.
gratulálok szeretettel: Cal
köszönöm Cal! 🙂
szeretettel. boszi
Gratulálok! Gyönyörű lett ez a vers és nagyon kifejező!
Üdvözlettel:
Deiphobae
Köszönöm Deiphobae! 🙂
Egyedi képekkel megformált versed, szép érzelmeket takar.
Szeretettel gratulálok: oroszlán
Köszönöm Oroszlán! 🙂
Kedves Boszika!
Most akadtam rá!
Remek!
FÁJÓAN SZÉP!
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Nagyon küszönöm Sailor! 🙂