Szenvedés

Bús, fénytelen szemmel, csak bámulsz mereven,
kitaszít az otthon, minden oly idegen.
Tartalmat keresel, vakvezető kutyát,
bordélyházba vinnél méregdrága ruhát.

Rosszul látod magad: mártírnak és szentnek,
ki minden koncertjén jó gitáron penget.
Megismertél számos megható dallamot,
a titkos, belső ritmust mégsem hallhatod.

Ma túl messzire száll fohászkodó szavad,
a távolban talán hallgatóra akad.
Sok idő eltelik, ám kedved nem javul,
meghaltak szavaid, mind viszonzatlanul.

S mi egyszer elpusztult, majd pótolod mással,
örök perre mész a nyomulós hiánnyal:
Izgalmassá teszel felszínes éveket,
ember híján imádsz áruló gépeket.

Szenvedsz, mert napjaid érzés nélkül éled,
s emberi értéked talmi pénzben méred.
Megszakadnál érte, de így sem lesz elég,
sírsz, hisz eljátszottad már életed felét.

Bánatos dühödben most eltörnéd kezed,
mert hazugság, hogy van, ki önzetlen szeret!
Majd belátod, e vádnak nincs valós joga,
hisz tisztán érezni te sem tudtál soha.

Szerelem küld hozzád új reménnyel társat,
vagy csak a biztonság s kényelemimádat?
A vad, szikrázó vágy bizonytalan ugrál,
s más karjában köt ki, újra belebuktál!

Szertefoszló álmok, könyörtelen tények,
önszántadból változz, s vess véget az éjnek!
Ha nincs meghitt mélység, igaz ragaszkodás,
halálra kínoz a sosem szűnő nyomás.