Szerelem. Muszáj. Működésképtelen
mióta már. Túl vagyok bár több telen,
s a nyár, tavasz, mint mókus, tovaszökkent,
levél hullik le megint, rút ködöt kent
szemem elé annyi ősz. Szerelem, mert
az elromlott dolog vacak, az embert
akartam ékesíteni, csak szegény
reménysugár kicsorbulhatott, nem él.
Azért szerelem, én a hit bolondja;
pedig rozsdás rózsaszín. A halomba
hullt óhajon matatni kezd az élet,
hordágyon az érzés, beteg. De éget
valami kóbor energia. Velem
sincs garancia, akkor is. Szerelem…
4 hozzászólás
Szép ez a vers a maga gyötrelmeivel együtt, kedves Andrea. Hűen tükrözi, milyen az élet szerelem nélkül… mert kell az az "átkozott gyötrelem". 🙂
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Szerelem, szerelem… igen, néha elromlik a dög, kell az átkozott. Még mindig jobb vele, mint nélküle. 🙂
Üdv,
A.
A szerelmet szerelni kell:) Érdekes megközelítés… Talán azért nem annyira beteg.
Üdv: Klári
A szerelem soha nem lesz másmilyen, mint ami. De ha nem lennének szerelők…