Korsója vízbe merül.
Reámnevet, és elillan,
visszatér, korsója villan,
s a kút szélére ül.
Bőre selymes, mint a víz,
mely korsójában megcsillan,
s így mutatja, hogy még itt van,
hangja lágyan búg… hát hív…
Mögötte kőalak áll.
Oly gyönyörű márványból van,
mint amilyen az ő arca,
de a leány másra vár.
Másra vár, de én nem bánom,
szerelmem és jó barátom.
Búcsúzom tőled – némán, ne halld -,
elmegyek hát. De mit ígértem,
megtartom, hiszen szavamat adtam.
Ne reméld, hogy elhagylak téged.
2 hozzászólás
Kicsit szomorkás, mert olyan búcsúzós hangulata van, de nagyon szép vers. 🙂 Hangulatos. 🙂 Gratu:)
Nagyon érzékletes a laza könnyedségű szerelem, amely azért mély és örökké tart, de nem telepszik rá a másikra. Szép.