Mint kihunyt tűzhányó
krátermúmiája,
elcsituló vihar,
mi az erdőt járja,
elillanó harmat,
napsütötte réten,
nászból megmaradt toll,
az elárvult fészken.
Rég megbontott pezsgő,
mi sokáig állott,
szilaj mén után por,
ami alászállott.
Eldobott hegedű,
elszakadt húrjával,
olyan a mi létünk
szerelem múltával.
Szerelem múltával
By Geisz László
10 hozzászólás
Kedves László!
Csodaszép vers! Ez a dallam-, ritmus- és gondolatmenet mosolyt csalt az arcomra, mert emlékeztet valakire.
Viszont azt megjegyzem, hogy ha többes számban gondoltad a végét, akkor nincs ok az aggodalomra, szerintem szedd össze gyorsan a hegedűt, vegyél rá új húrokat! (Címeket tudok sorolni, ha kell, akárhol és akármennyit! 🙂
Jó volt ide betérni!
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm kedves Kankalin!
Szeretettel: Laci
Remekül jellemzed egy letűnt szerelem érzését. Olyanok vagyunk, úgy nézünk ki utána, ahogyan elénk tártád rövid versedben. Örülök, hogy olvashattam.
Üdvözlettel: Kata
Köszönöm Kata!
Szeretettel: Laci
Kedves László!
Megint egy remek, dallamos vers.
Tetszett.
Üdv: József
Köszönöm szépen kedves József!
Üdv.: Laci
Nekem is tetszik a munkád.
Gratulálok. a.
Köszönöm szépen!
Nagyon tetszik:)megy az 5-os.Gratulalok
Köszönöm Messina!