Mint harmatot hint el a pára rajtam…
Úgy lépkedsz felém gondolatban.
Mint gyermekmosoly az intézetben,
olyanná változik most a lelkem.
Kezemben arcod varázsgömbje,
benne minden jövőt látok,
ágyamon angyalok lepedője…
Fellegekben Veled hálok.
Szemeink olyan utat nyitnak,
tervrajza lehetne minden hídnak
az összekötő ívelt vágy,
mi egyszerre feszes és egyszerre lágy.
Boltívek alatt gondolázik el a múlt…
Velencéje süllyed a szónak,
az illúzió kiábrándult.
Nem jön el soha az a holnap…
4 hozzászólás
Kedves Éva!
Versedben szomorúságot vélek felfedezni amit eredeti módon üzensz a verseddel. Ezért engem különösen meghatott! Szebb napokat!
Barátsággal Panka!
Kedves Éva!
Thornton Niven Wilder irta egyik idézetben:
"Van az élet földje és van a halál földje, és a híd a szerelem, az egyetlen túlélő, az egyetlen jelentés." Az az érzésem, egy elképzelt de soha megnem valósult szerem leirása.
Az utosó versszak amelyik, annyira a "bőr alá megy". Ez a verszak annyira megfogot, és ugyanakkor az egész elképzelt remény elsüllyesztve érzi. De ha az érzések valódi szerelmi érzések voltak, és mint ahogy írtad:"Boltívek alatt gondolázik el a múlt…" nem adnám fel a reményt, hisz még a gondolák nem süllyedtek el. A remény,az a jövő.
üdv Toni
Köszönöm a hozzászólásokat.
Kedves Éva!
Versed utolsú sorai valóban szomorú hanlatot árasztanak. Mégis, jó volt elolvasni. Azonban inkább remélned kellene, hogy vágyaid valóra váljanak.
Szia!