Édes rozsám,ugy szeretlek,
A két karommal átölellek,
S fennt járok a mennyországba
Ha csokot ad ö csokos szája.
Csalfa mosoly kék szemedbe:
Megdobban a sziv keblembe,
Igen ,te vagy ö szerelme!
Holdsugár vagy fent az égen
Üstökösként követ léptem.
Csovájának ezüst karja,
Fáfyolt fon aranyhajadba
Napúrunknak gyönyörfénye,
Glóriát von a fejére,
Szerelmünk dicső jelképe!
Áld meg ,Úram minden léptünk,
Jóban-rosszban együtt éljünk,
Hogy kijárjuk az élet útját,
Annak minden gondját-baját,
S gyermekeink gyémánt szeme
Eröt tölt vén sziveinkbe,
S nem számit ha jön a halál!
[IG_KITOLT]
2 hozzászólás
Szia!
Nagyon szép, dallamos mű.
Engem az első verszak kifejezetten népdalra emlékeztet. A második meg egyszerűen gyönyörű, nagyon szépen használod a magyar nyelvet, bár tudom, a helyesírás nehézkes annak, aki “csak” beszéli a nyelvet. Néhol kicsit nekem régiesnek tűnik, de ez csak pozitívum ez esetben.
Az utolsóban a halál megjelenése viszont engem teljesen kiborított, ráadásul a rímképletet is megtöri.
Üdv, Poppy
Dallamos vers. Ha hasonlítanom kéne, akkor Balassi verseihez hasonlítanám.