Szeretlek

Mit jelent, szeretlek?
Hogy együtt lélegzem veled.
Miért mondom, szeretlek?
Mert ez a szó elmond mindent
Minden érzést mi bennem kavarog
Az ezer és ezer színű tengert
A tüzes, égető napfényt
A lassan partot mosó hullámot
A fényt a szemedben
A mosolyt az arcodon
Minden perc vágyakozást
Minden ki nem mondott
Rég kimerített, közhellyé lett igazságot
Minden visszahanyatlott mozdulatot
Minden külön töltött napot
Minden apró szurkálódó viccet
Mely nem sebez, s mégis…
Minden gyengéd szellőként érő simogatást
Minden bizonyságot: te kellesz nekem!
Minden kérdést: biztos így akarom?
Mert tudom milyen vagy, s ez jó
De nem tudom, téged szeretlek,
Vagy egy álomképet mely
Ha véget ér a varázs
Eltűnik, szertefoszlik, múló tünemény.
Félek, egy nap megtörténik, hogy
Elrepül, kit szerettem és többé nem őt ölelem
Félek, ha azt érzem: illúziót rombolsz.
Mert ekkor felötlik a kérdés:
Ki vagy?
Ember, ki más, mint hittem.
Rossz érzés kimondanom, de: érzéketlen.
Gonosz, félreérthetetlenül gúnyos.
S ez is fáj nekem; ezt leírni
Mert szívembe mar a gyötrő gondolat:
Miért bántalak, hisz’ oly jó vagy velem?
Miért akarok többet, hisz’ álmodni sem tudnék jobbat?
Miért akarom, hogy más légy, mikor így szerettem beléd?
S tudom… gyarló ember vagyok.
Telhetetlen. Nem az a regényekben
Megírt tökéletes jellem –
Megannyit megválaszolatlan kérdéssel, gonosz önzéssel,
Rossz szándékkal, sértő őszinteséggel… ez vagyok.
Kérlek bocsásd ezt meg nekem.
Bocsásd meg, hogy nem énekelek istenekig felszálló himnuszokat.
Bocsásd meg, hogy nem vagyok elvakult, látom ki vagy.
Bocsásd meg, hogy menthetetlenül romantikus, szeretgetésre vágyó lélek vagyok.
Bocsásd meg, hogy őszinte szó nélkül élni nem tudok.
Bocsásd meg nekem, hogy ilyen vagyok.
Bocsásd meg, hogy így szeretlek.
Bocsásd meg, hogy szeretlek.