majd kilépsz a kapun, de még arra van időd,
hogy visszalépj felém, és adj egy csókot,
talán még elrebegsz, egy hányja-veti bókot,
talán én mosolygok, hisz nem örökre
leszel messze tőlem százezer mérföldre,
csak pár nap, hiszen tudom, és itt leszel megint.
Te már nem is látsz, de kezem még int
feléd, olyan méla-búcsúzás szerűt,
nem olyan igazit, nem olyan keserűt,
de azért mégiscsak kicsit bánatost,
kicsit tűnődőst, kicsit zavarost,
majd csendesen, lassan magamba fordulok,
és ott legbelül, épphogy csak, meghalok,
de tényleg csak kicsit, (mert gondolok előre)
…ha jössz…
ne végy észre semmit sem belőle.
Nem én csinálom, történik velem.
Ha elmész, meghalok, semmi sem segít!
Kíváncsi vagyok, így kérdezem;
Szerinted, meddig lehet ez így?
8 hozzászólás
szerintem jobb lenne a versed, ha elhagynád az utolsó szakaszt. Minden benne van az előtte lévő sorokban. Egyénként jók a gondolataid, ahogy kicsit bucsuzol…
Szia!
Jaj, ezt nagyon ismerem! Ezt a "csak pár nap és itt lesz" érzést.
Na, de addíg? Nagyon jól sikerült a soraiddal ezt odevarázsolni.
Üdv.
"Szerinted, meddig lehet ez így?" – Isten adja, hogy sokáig!
Szeretettel: Kata
Szia Szugi!
Lehet, hogy a vers jobb lenne, de bennem maradna a "kérdés"…és az egyáltalán nem lenne jó nekem.
Köszönöm, a véleményed!
Gy.
Szia artur, látom "érted"…
Gy.
Köszönöm Kata, hogy olvastad!
Gyömbér
Nagyon szép vers!
Nekem a befejezés is tetszett
S kívánom: a válasz -ÖRÖKRE- legyen!:)
Köszönöm Dóra!