Szétnézek…

Szétnézek fátylain a múltnak,
hol szavak és idők rejlenek,
mit keresgélek
letűntén hűvös árnyak között.
Létnyi csendek kutatnak bennem
egy fáradt világnak halmain,
hol daloltak a remények útjain
azok a tavaszok,
s hogy daloltak azok a kicsiny rigók,
mit feledni el sosem tudok.
S mikor lágy eső szitált monoton,
elbújtak fészkükbe,
vetvén tekintetük
messze időknek borongós tájain túl,
hol talán szálldostak
szépségein álmaiknak,
ott túl, abban a ragyogásban,
mit feledni ők sem tudnak.
Szállnak az idők is messze énvelem,
és lesütnek rám a szavak gondolatai,
amik vajúdnak szótlan ma még bennem.
Még hírt adnak rólam szavaim,
ma még vagyok,
ma még süt rám a nap,
de a holnap
már engem is fátylain kísér.
Múltjába burkolódzik a jelen,
ütemén lágy dalok,
rigók dala száll,
sóhajtva bennem az emlékezés,
vetve árnyakat,
nevetve útjait a sorsnak,
annak a megkövült valahai akaratnak,
mikben
árnyak neszein hallgattam
az estnek tücskeit.
S ma itt ülök és vénülök,
egyre látom a képzetek ujjait bennem írni,
miként reszket előttem a betűk vonala,
melyet átszőnek
a szavak szívverései szelíden.
Talán megszán még az élet,
hányszor lerogytam előtte és benne
betegen,
leledzve kínok béklyóin,
hordtak engem is a napok.
Üres emberi szavak fellengzős nagyságában
oly kevésszer hittem.
Pedig hogy vágytam mindig is az emberi szót,
mégis, ha volt hova,
kimenekültem,
oda a lombok alá,
hol rigók daloltak bele a tájba,
bele az emlékezetbe.