Kenyeret adtál
éhező szemnek,
a léte voltál
a türelemnek.
Megváltást szórtál
egy-egy homlokra,
mindig ott bújtál
füstös sorokban.
Lelkemet fogtad
szakadék szélén,
de elraboltak
a kezdet végén.
Széttörték mankód,
szótlanul nézted,
megfogtad arcod,
s hiányba vésted…
Ma is kereslek,
megfojtva, némán,
sírva követlek…
csak néznél én rám…
5 hozzászólás
Szép vers nagyon, Andika.
aLéb
Andika..én nagyon értékeltem ezt a versed, szép, megható soraid, igazán szívhezszólóak.
Csak elismerésem tudom tolmácsolni: d.p.
Gyönyörű verset írtál ismét Andika!
Talán könnyezni is fog amikor olvassa…
Nem lehetne valamit tenni, hogy egész legyen újra mankója?…
Gyönyörű verset írtál ismét Andika!
Talán könnyezni is fog amikor olvassa…
Nem lehetne valamit tenni, hogy egész legyen újra mankója?…
Kedves Andika!
Tetszik a versed formája, mondani valója.
A 3. versszak nagyon komoly! (remek) A rímek nagyon összecsengenek, így kellően dallamos, könnyebben olvasható.
!!!Sok sikert a kereséshez!!!
Üdv: Metal Koala