Szív-könnyek

Koppan a csepp, hull az eső,
síró felhők égi színdarabon.
Titkon még téged kereső
kóbormód hulló gondolatok

öltenek testet egy cseppben.

***

Szobám sötétje egymagam fogad,
nincs, ki nevemet suttogva hívna
magához, s ringatna el álomba,
s simítaná kezével hajamat –
de jó lenne! minden vágyam az,
találok egy lányt, ki szívet ad,
de csak sötétség vesz körül már,
s eszmélek végre: rám ugyan ki vár?

***

Vajon, ha egyszer eltávozom,
s „nagy” emlékem felejtésbe hív,
nem lesz hely már, és elkárhozom,
vagy több leszek majd, mint puszta név?
Ki lesz az, kinek szüksége van még
szemforgató, hamis Ossziánra?
Mondjatok bármit, én tudom már rég…

mártír lett a Remény. Mindhiába.

***

Szenvedek. Lelkem falnál áll,
szemben vele a géppuskás Halál,
s te messze vagy.

Szemben áll. Szemébe nézek,
kívül még bírom, de belül már félek,
és rámkacag.

„Halandó! Mi szenvedést bírsz,
s mi az, amitől éppen sírsz,
ha nincs veled?”

Mosolygok. Torz e mosoly már,
hisz tudom, hogy te nem vársz rám,
s így felelek:

„Álnok lét. Ez jutott nekem.
Cérna-kötélen táncol szívem.
de szeretem.

S ha megölsz? Akkor meghalok.
Senkinek nem lesz rosszabb vagy jobb,
míg kell nekem.”

Látom arcod. Ívelten halad,
testem rándul, géppuska ugat,
összeesem.

***

Felriadok, s felülök ágyamon,
próbálom magam kordában tartani,
irántad táplált, sóvár vágyamon
igyekszem hasztalan úrrá lenni.
Álom-perceim, s minden éber órám
veled telik el csak, s téged látlak,
tanácsra várva nézek fel az égre,
az égen a gyönyörű Lunára…

„Luna! oh, Hold-anya! te bölcs matróna!
Százszor kérdezem, mondd el, mit tegyek?”
„Százszor mondom én, hisz ez az az óra;
érzelmeid útján vezesd szívedet…
igaz, s hű kedvesed akkor megleled.”