Kopp, kopp- hallom az esőt kopogni az ablakon.
Vajon hány erkélyt, tetőt, milyen földet koptatott?
Látott messzi helyeket, sivatagot, mezőket,
Hegyeket, mélykék óceánokat és erdőket?
Látott-e embereket a boltíves ég alatt,
Vagy mindenki megijedt tőle, s házába szaladt?
S mikor benézett az otthonokba, mit láthatott?
Volt, ki játszott, volt ki nevetett, ki dúdolgatott?
Volt, ki sírt, gyászolt, ordítozott, gyilkolt vagy lopott?
És ha észrevette ezeket, mit gondolhatott?
Szívesebben múlt volna el, hogy ne lásson többet,
Vagy segített volna az embereknek egy csöppet?
Nagy mosolyt csalt volna a szomorúak arcára,
Aggódó rokonaik teljes nyugodalmára?
Kopp, kopp- hallom az esőt kopogni az ablakon.
S egy szivárványt látok távol, túl a magaslaton.
1 hozzászólás
Szia Nyanko! 🙂
Bemutatkozó versed ígéretes. 🙂 A keret közé szánt mondanivalóban fegyelmezetten tartottad a szótagszámokat, mondanivalód a költői kérdésekkel tarkítva gondolkodásra serkent.
Átölelted itt az egész emberiséget minden bújával-bajával, de a zárásban ott a remény. 🙂
A sorkezdő nagybetűket átgondolnám, mert ha vessző van előtte, érdemesebb lenne kicsivel kezdeni, a gördülékenység miatt.
Örömmel olvastam soraid, üdvözöllek itt. Érezd jól magad, írj sokat! 🙂
Szeretettel: Kankalin