Mondd te hogyan élsz?
Meg van minden, amit kérsz?
Csupán annyid van, mit más remél?
Tán annyi se, mi másnak tény?
Tudom, hiába használod erőd mindenét,
Mert kevés még arra is, hogy döcögve elélj.
Nap mint nap szenvedsz a cseppnyiért,
Ami szinte a semmire nem elég.
Termeled a javakat a másnak,
Ki emeli csak rád az árat,
Sanyargatva tart lenn az igában,
Ostoba öszvérként vonulsz a hámmal.
Lépni tovább nem tudsz, reszket erőtlen lábad,
Kezed kikezdték már az életnek ránca.
S változni nem tud azóta se fia, se lánya,
Ki szolga sorra jutott, marad is a sárba.