eldobtad
volna magadtól
így ma csak
szorítani vágylak.
Szorítani, szorítani,
bordáidat roppantani,
tüdődet is összenyomni,
könnyeidet fakasztani
légzésedet akasztani,
hogy majdnem
meghalj,
de
mégsem…
Aztán,
ha újra
sípolva, zúgva
befelé száll majd
beléd a lég,
s már nem
szorít kemény
marék,
csak lágyan
megsimít egy
puha tenyér,
és vidáman
csobogni kezd
az erekben
a vér,
s két kar
(féltve, óvva)
átölel..
Megérted majd:
az Élet
csak most
kezdődik el.
4 hozzászólás
Nagyon jó ötlet, Liz, tetszett a megvalósítás és a konklúzió is.
aLéb
Érdekes, de nagyon jó megközelítése, a szeretetnek..))
Grati: dinipapa
Tetszik.
Van amikor túlcsordulnak az érzelmek, és még az ölelés is kevésnek tűnik. Sokan furcsállják ezt az érzést.
Talán valami hiány lehet azokban, akik nem tudnak betelni az érintéssel..rossz amikor semmi sem hoz megnyugvást, egyik szélsőségből a másikba csap az érzés.
Pedig szeretni csendben, és csak a lélekkel is jó lehet. Én még nem tudom a módját.
Nagyon tetszik ez a vers…
Gratula
Sok versedet olvastam ma, de ennek az utolsó sorai nagyon tetszenek, illetve nem is ez a jó kifejezés. Egy versnek nem tetszést vagy nem tetszést kell kiváltania, hanem valami mást… És ez a valami – amitől egy vers verssé válik – itt megvan.
Üdv: Gergő