Álmoktól rettegő alkonyat ereszkedik a tájra.
Sötét lelkek szárnya zilálva rázza
a reszkető ágakat.
Rikoltó sóhajok zúgnak a szélben.
Kotorászó hangok turkálnak a mélyben,
s nem nyugszanak.
Vörös az égbolt, a fák virágai vérkönnyet sírnak
E föld lakói többé nem írnak.
A sírból nem lehet.
Döglött tetemek hevernek a mocsaras porban.
Minden elpusztul ebben a korban,
mi egyszer létezett.
De majd egyszer, ha a mélység vérebei a felszínre jönnek
s csontból palotát építenek a szörnynek
ki feljön a földre.
Akkor eljön a herceg ki felkelti a holtakat
a együtt vissza űzik a rosszakat
a legmélyebb gödörbe.
1 hozzászólás
Kedves Noir!
Nagyon érdekesnek találom, de félelmetes hangulata van. Érezni azt az erőt ami elragadja a könnyen emészthető lelkeket. Olyan érzésem támadt mintha te magad is ott volnál, és engem is elvittél oda egy pillanatra, na akkor egy cseeppet éreztem a nyomasztót.
Érdekes vers!
Űdvözlettel:Regős Jocó