Sztella Petrídu – Földönfutó

De vonszolom magam veszetten,
oly fél mezítlen, üldözötten,
és társtalan.
A pénzem elfogyott zsebemből,
mert semmi sem maradt a kellből,
hát koldusan.

A réveteg tekintetemmel,
mi múltra visszanézni nem mer,
világtalan.
Emlékeim darabra törten
eltűnnek egyre már mögöttem,
én súlytalan.

Lám, az együttérzés se hat már,
akár a parfüm, messze elszáll,
vagyok magam.
A szánalmat tovább taszítom,
akár a tüske, hadd szakítson,
hisz arra van.

Kezem sebemre rászorítva
eltűnik lelkifurdalása.
Látod, Uram.
Ám sorsom egyre csak sodorja
égi bírám, feloldozása
már sansztalan.

Így vonszolom magam veszetten,
reménytelen, elüldözötten
és társtalan.
A hóban lábaim fagyottak,
nekem az „ég veled” maradt csak
remény, Uram.

Stella Petridou – Άστεγος

Στο δρόμο σέρνομαι χαμένος,
μισόγυμνος, κυνηγημένος,
και μοναχός.
Καπνός τα φράγκα μου απ’ την τσέπη,
ό,τι απόμεινε απ’ τα πρέπει.
Είμαι φτωχός.

Πλάνα η ματιά μου, σαστισμένος,
αλλού στη σκέψη, μπερδεμένος,
σχεδόν τυφλός.
Πίσω μου σκόρπιες αναμνήσεις
γίνονται πλέον παραισθήσεις.
Μένω μισός.

Μπροστά μου άφαντη η συμπόνια,
σαν απομίμησης κολόνια,
φίλος κι εχθρός.
Σπρώχνει τη λύπη κατακάθι
να κουβαλάει κάθε αγκάθι
που βρέχει μπρος.

Σφίγγω τα χέρια μου στον πόνο
κι από τις τύψεις μου γλιτώνω.
Μικρός θεός.
Μα η ιστορία συνεχίζει
και τη ζωή μου την ορίζει
σαν τιμωρός.

Κι αν τώρα σέρνομαι χαμένος,
από ελπίδα ξοφλημένος
και μοναχός,
βαριά τα πόδια μου στο κρύο,
ανάστασή μου το αντίο
και λυτρωμός.