Nem érdekelnek engem új szerelmek,
a régiekre sem maradt erőm,
miközben egyre hull az égi permet,
hiába int a múlt, a keszkenőn
virágaid kopott-fakón jeleznek,
a régi nyár a messzeségbe már,
mögötte sárgulón az őszi kertek
sziromszorongató magánya vár.
A fények egyre sápadóbb sugárban
csorognak át a fellegek között,
elimbolyogva lám, kihűlt a vágyam,
ki csak tehette, délre költözött,
egemre szürke varjaim maradtak,
zeném a károgásaik csupán,
megértem ősi ritmusát daluknak,
e bú takarta, szürke délután.