Szűz csend,
holt most a beszéd, s a zúgás.
Egyformán robotolva órák
sem ütköznek egymásnak,
csak az eső apró cseppjei
koccannak az ablakpárkánynak.
Mintha nem lenne teste
az örök körforgásnak,
és nem lenne riadó
a fáradt munkásnak.
Foszlott táskája
gubbaszt a fogason
nem is sejti
újra lesben az alkalom,
teherként lóg majd a vállakon.
S a szegény dolgos ember
összehúzza fizetésig a hosszú napot
észre sem veszi
mennyi festett mosolyt elhagyott.
Csak az otthon köntösében
kenné újra arcára
mit szabványra kapott.
És csak várja!
Várja a simogató kezet…
Ki egy pillanatra vele remeg
s nem szégyelli, a könnyeket
hogy a jég megreped,
a fagyos mederből élet ered.
Hát csak várja!
Talán valahol fent
amiben hinnie kell!
Ott megfizetik egyszer…
Hisz van fény!
Azért törik meg a jég
ezerszer…
4 hozzászólás
Szép, elgondolkodtató verset írtál. Úgy hatottak rám az egyszerű, mégis válogatott szavak, mint egy simogatás.
Szeretettel gratulálok:
Millali
Kedves Tímea!
Sok igazság,együttérzés soraidban!
´Ott megfizetik egyszer´…
…legyen úgy!
Grtaulálok!
Üd:sailor
Kedves Tímea!
Igen komoly mondanivalóval bír alkotásod, mely nagyon tetszett !
Szeretettel: Susanne
Köszönöm a kedves szavakat!