Tabló

Azt hittük, örökké tart majd,
mint a ragasztónyom a dunsztosüvegen,
azt hittük, számít, ki hova kerül –
én mellé, mert ő a legjobb, a legeslegjobb
barát
de mellé véletlenül se, utáltam őt négy
éven át
– kerestük a legszebbet, amin annyira
szépek vagyunk,
hogy egyáltalán
nem is hasonlítunk magunkra
és naponta ötször is
„fontos dolgunk” volt
a kiverekedett kirakat előtt.
Azt hittük, az egész város
a Rátkai ferde t-betűjén röhög,
pedig a város akkor sem tudta,
hogy létezik benne egy Rátkai.
Azt hittük, a fény
csak mások színét lopja,
azt hittük, felettünk
tényleg elröpül
az idő vasfoga.
Ha tudtuk volna, hogy
nem vagyunk kivételek,
ha tudtuk volna, hogy
soha nincsenek kivételek,
ha tudtuk volna, hogy
milyen kevés idő kell, és az
egyetlen ember, aki ránk néz, az
osztály peremén egyedül álló
kövér lány a szendvicsével
és a visszagyűrt könnyeivel,
ha tudtuk volna, hogy
még ő se minket néz, legfeljebb
az tűnik fel neki, milyen furák
voltak régen a frizurák,
ha tudtuk volna,…
talán akkor se hamburgereztük volna
el a tablópénzt.