Tagadhatatlanul

Választhatsz talánt, vagy miértet,
kiragadhatsz választ a semmi közül,
s hiheted, hogy a talányt megérted,
de a kérdés még ott lebeg az óra körül

egy kicsit. Meg amúgy is, az öregség
kapui előtt ott fekszik magzatpózban
a kicsavart rongyként földredobott idő.
Még ha számítana is az az egyetlen egy,
az az utolsó szembesülés, még akkor sem
értenélek. Már nem számít az
örökkévalóság, sem a szög a csuklónkban.
Már nem serkenhet ki vér a könnyeid
nélkül. Most már érzel. Most már fáj.
Többé nem rajzolok utánad lábnyomot
a homokba. Élj magad! És létezz
tagadhatatlanul.

És ne is szólj, ha már végleg nem érdekel,
mert eltemettelek, és még csak nem is
sajnáltalak. Tiéd lett az üvegkoporsóm,
de helyetted én támadok majd fel.
Abbahagyhatjuk a számítást, a
sejtvelétezést, meg az élet minden
kozmikus szemetelését. Csak ez a
fura viszketés ne lenne, ez a
megalománia… De addig csak tanulj, mint én,
s találd meg a felismerés felbecsülhetetlen
gyönyörét te is. Addig én meg próbálom
kihúzni a fecskendőt a szívemből.

Ez a megnyomorított atmoszféra már
nem bír el mindkettőnket. "Te meghaltál,
de én még élek egy kicsit. Élek
helyetted is." És létezem; Tagadhatatlanul.
És őszintén, remélve teszem majd, hogy
téged sem kímél ezután a történelem.
Ha volt neve valaha a Fenevadnak,
hát azt átadta most neked, hogy árnyékot
vethess mindenre, ami mellett elmegyek.
Én pedig egy titkot kaptam ajándékba,
hogy elkergethesselek néha.
A pokol kapuinak sarokvasába róva
ott áll majd úgyis az igazság:
ha újraélnéd, már kétszer olyan rossz lenne
minden. De lassan véget érhet a szemérmetlen
ködtologatás is, s engedem is, hogy
elmenjen mellettem,
udvariasan,
így ezentúl
előtted állhat
majd sorfalat.
Én pedig megyek tovább, bocsáss meg,
sietek, hogy betartsak egy ígéretet.
Tudod… Létezem. Kettőnk helyett,
tagadhatatlanul.