Találkozás velem-magammal

Találkoztunk egyszer velem-magammal,
ő biciklin volt,
én meg csak gyalog.
És szólt:
– Gyere, igyunk egy kávét,
elmondom rólad („na” szóval magamról),
hogy valójában mit is gondolok.
Biciklin jött, pedig, ott a Moszkva
(Széll Kálmán) téren,
csörömpöltek éppen
azok az „összes villamosok”.)
– „Két kávét” – a pincérhez szóltam,
akkor az meg csak visszakérdezett:
– „Az a másik hol van?
Uram, netán vár még valakit?”
(Különben – el kell, hogy mondjam,
döbbenten láttam:
az itallapról hullóban volt már akkor
az összes ékezet.)
Dühösen mondtam:
– „Nem látja, itt van,
és látja? Én, én, és én is itt vagyok!
Meg ő is itt van, rég megérkezett!”
Így múltak abban a rossz kávézóban
évek, hónapok, meg hetek,
órák, és napok,
„na” szóval, teltek-múltak,
illantak, potyogtak, sírtak, haltak, meg lehulltak
az összes kapaszkodós pillanatok.
Meg tudjátok meg, bevallom, a pincér
éngem akkor ottan,
nagyon nem hiába kérdezett,
jól látta akkor,
az én világomról is éppen
hullóban van már az összes ékezet.
Potyogtak, sírtak, hulltak, aztán földet értek.
Múltak csak évek,
hónapok, percek és napok,
gyűltek, a nemek, igenek, szánalmas miértek…
De, tudjátok, hiába hiányzott
ott akkor rólam az összes ékezet,
nevettem integettem,
mert Ő akkor még ott volt,
velem volt, megérkezett!
Akkor elkezdte, (vagyis hát, én mondtam magamnak):
– „ Szemét vagy, önző, hülye, meg tapintatlan,
és semmi helyed már velem-magaddal
a gyorsan múló Idő peremén.”
Mondta(m) csak egyre,
hallgatott engem, én meg hallgattam,
csak Ő volt ott, vagyis csak én.
És sorolta(m) az összes bűneim, szakadatlan,
hogy milyen ő és én milyen vagyok,
ő ott beszélt, én meg hallgattam.
Meg szóltam én, akkor ő volt, aki hallgatott.
Igaza volt!
Bántottak abban a rossz kávézóban
a kimondott hangok, szók, mondatok,
a ki nem mondhatatlan gondolatok.
Éreztem, mezítelen, bekeretezett vagyok.
Csak teltek-múltak abban a kávézóban
évek, hónapok, percek és napok,
ezernyi múló pillanatok.
Voltunk ott csak Ő, meg én!
Ültem, ülhettem Ővele csak pillanatra,
– és őrület volt ez –
voltunk, emlékszem erre,
együtt az Idő-világ peremén!
Ez van, azután rájöttem akkor:
most megint nagyon egyedül vagyok,
és Őt megértem!
Éjszaka volt, tartottak remízbe
azon Széll Kálmán (Moszkva) téren
az „összes didergős, fázós villamosok”.

Aztán, csak gondoltam magamban:
Ő elment!
És most minden bú, baj kicsit összegyűlt,
Az ő csészéje üres volt már akkor,
az én kávém meg teljesen kihűlt…