már álmomban sincs kinek
kezébe tehetném kezem.
Terhem, melytől megroppan testem,
már húsz éve cipelem,
mégsem éreztem,
mert fogtad két kezem.
Tekintetedből erőt merítettem,
mosolyogva, boldogan éltem életem.
Már csak a csillagok között keresem lelki párom,
talán ott nemsoká meg is találom
10 hozzászólás
Nagyon szomorú, de nagyon emberi verset hoztál…
Jönnek még még jobb idők! Fel a fejjel!
Üdv: András
Kedves András!
Köszönöm, hogy olvastál!
Már csak a remény, mi maradt nekem
Kedves Dóra!
Szomorú a versed, ha ilyet olvasok mindig összeszorul a szívem.
szeretettel-panka
Panka kedves!
Köszönöm, hogy átérezted!
Kedves Dóra! az előzőt olvasva azt hittem jó-sorsod elérted! Most szomorúsággal olvastalak! Titok homálya fedi korodat, de hidd el, soha nem szabad feladni a reményt, hogy rátaláljunk lelkünk felére!
Szeretettel: Rudy
Kedves Rudy!
Nekem már nem kell keresni…
Mégsem tudok mást, mint remélni.
Jajj kedves ne rohanj még a csillagok felé!!
Maradj csak velünk!
Szép és a háttérben megbúvó fájdalmas gondolatok, rejtett üzenet!
Szeretettel ölellek. Maradj!
Igyekszem Kedves!
Igyekszem…
Kedves Dóri!
Olyan szomorú ez a versed, a hangulatod, az élet keservei mind, mind megtalálható bennük…
Ne keseregj!… Mindig van remény, még akkor is ha pillanatnyi hangulatában az ember elkeseredett.
Nagyon átjött a fájdalom…Szeretettel ölellek: Lyza
Köszönöm kedves Liza!
Háát igen, remény az mindíg van…