Táltos Zebegény

—Ős táltos lelkem lebben,
túl erdőkön, túl nagy vizeken
jajdul az ősi dal!
Vakított lett Vászoly,
Vajk király jót, rosszal összevet,
idegenekkel pedig élőket ölet…
A távoli dombok őrtüzeit
jajszóba fojtja az új Vajki hit.
Az Árpádi szabad, nagy hazán
bujdosókkal ma nádas a hazám!
Koppány táltosa voltam én,
halld hát intő szavam, Vajk!
Általad némult el sok magyar ajk,
de ma előtted áll Táltos Zebegény!

Halld és bánd amit tettél:
megöletted Koppány vezért,
Árpád vérét vetted, Vajk,
— nem látod kezeden a vért?
Nyugat istene elé vágják ma néped,
hatalom, pápai kegy öli e népet,
Vajk! Az idegenek istenhitén
testvért ölő lesz a kéz, halld:
én mondom fejedre a bajt,
Koppány volt táltosa, Zebegény!

Keletről jövő testvér ellen vérzel,
nyugat Rómája kést tart hátad ellen.
Látom majd-elfogyva, vérrel
öntözött útján, bujdosva, egyedül—
mint annyi sok szív, de legbelül
születésért sír majd e faj.
Vajk, ezt tetted! Talán nem látod,
de bajt hozott s e római, germánus baj,
amely lelket pusztít, önző és álnok!

2.

De látom, másként, újra e népet,
az egymást segítő egységet,
születő időben az újra kezdőket,
mert a hit megmarad és abban a magyar.
Négy égtáj felől jön egységbe,
négy égtáj szövi újra egyé,
mit egybehozott az Árpádi kar!

Vajk, láttam mit vétett véres kezed,
magyar néped, testvéred, Árpád
sarja, Koppány vezér testén.
Halld!- méregtől hullsz te is porba,
életed, tested veszik orozva.
Idegenek vezettek és becsaptak,
s nem hallgattál ránk,
nyelvünket vette szolgálód keze,
ha szólt a szánk—
Hang nélkül szörnyű
időt lát ma magyar sorsunk szeme.

Látomást hoztam, lásd te is király!
Sok idő porrétege,
rakódik majd rád, de
visszaüt irányított kezedre
a kiontott Árpádi vér, és neved
átkozza az időben születő élet,
mert vér, vért szül majd, méreg a mérget…
Most hiába véd idegen érdekű akarat,
az átok áll és nincs megbocsájtás!

Vajk király, látod, előtted állok,
de keleti magyarok hívnak.
Viszem a nehéz sóhajtások
üzenetét, a testvéri szót,
a keresztvíz alatt jajgatót,
a dobok hangját, melyet
egymásnak adnak még
az itt-ott élő őrtüzek!
Engedj! – hírt viszek,
viszem Árpád unokák halálát,
a telenádasok bujkáló népe jaj szavát.
Udvarodban hemzsegő idegenek
rontását itt hagyom veled,
itt hagyom az átkot is neked.
Urald, ha tudod! S ahogy láttam, Vajk,
beteljesedik feletted e látomás…