Tantuszesőben állok

Mert a virágos illat, kell,
orromnak, nem viselem el
hiányodat, szememmel nem látok,
senkit, semmit, se a valóságot,
se az álmokat –hogy nem vagy-
mikor én ajtód előtt állok. Nagy
árnyékom lefedi az aszalódott gombot,
mit hiába nyomok, majd kopogok,
mind hiába! S isteni némaságod
szül egyre nagyobb árkot,
közöttünk. Azt hittem kitartasz,
de látom már, kit tartasz,
magad mellett.
Takard melled.
Mert tükröződik a lelke,
s angyali neve,
melleden,
lelkeden.
Gábriel…