Tárlaton

Nézem a képet a falon,nem afféle etalon,
Számomra valamit jelent, múltat, jövőt fent és lent,
Keret közé szorult az álmom, keress, hogy megtaláljam,
Mitől indult be az ecset, mi kölcsönzi a képen a kecset?
Mi az ami rabul ejt benne? Anélkül, hogy bármi különöst tenne.
Lehet, csak egy kósza hangulat, mi sétámról megragadt,
Annyi szomorú szempár, bús sorsot elém tárt,
Kapkodva fejem,szédület a kép végül rám dőlhet,
És bekebelezve engem, nem enged tovább mennem,
Vedd észre, hogy a festő, az igazi képi megejtő,
Kit a saját múzsája kísért el ide,hogy a babérkoszorút elvigye,
Színei élénk kavalkád, képzeletét nem éri vád,
Egy poéta jellem dicséri, ki maga sem érti,
Hogy kerül képre a gondolat, mely nem sokat fontolgat,
Ha elmerülsz körébe, rabul ejt s a nézőnek és versnek itt vége.
A snitt itt már nem lassít.