Tavasz

Nézd, az ég most tisztán kéklik,
mintha angyalok festenék,
rajzolnak fodros bárányfelhőket,
szárítják langyos tavaszi széllel.

Már hangos madárdalra kelek,
a hajnali csendben rigók feleselnek,
gerlepár üli nászát egy rügyező ágon,
épiti fészkét, már nincs mire várjon.

A hóvirág szégyenlősen kidugta fejét,
s az ibolya szirmán játszik a remény,
fiú a lányt szerelmesen nézi,
nem akar mást, csak csók tüzén égni.

Pezsdül a vér, a szív hevesen dobban,
felébredt vágyunk hangtalan koppan,
szálljunk magasra, fel a tiszta égre,
mert felébredtünk álmunkból végre.

A levetett nagykabátban hagyom most bánatom,
sapkámat, sálamat, jó mélyre, szekrény rejtekébe
eldugom, vele a tél fagyos emlékét, de nem panaszként,
mert, bár remegnek a képek, vannak szép emlékek.

Ne szidjuk a telet, hisz már felolvadt
fehéren csillogó ruhája a múltban,
mintha elmenne valaki, egy barát,
hát ne rakjunk rá, mert elment mocskos ruhát.

Tavasz van, végre tavasz,
rózsás arcokon a mosoly rügye fakad,
egy érzés cikázik, mint aki nem tudja mit akar
és a Nap selymes sugara, már lágyan betakar.