tavaszgyermek

Ajánlom Lukács Félixnek

tavasszal született halovány sugárban
ledobták a varjak fekete ruhában
vasbölcsőbe tették rekedten ordított
könnye a bölcsőben éjjelre megfagyott

borzasztó éjeken torz griffek és törpék
kergették halálra megfakuló lelkét
bronz-barnára égett nem mosta le senki
megtanult parázsban aludni és kelni

*

gyöngéden simult rá a szó nagy hirtelen:
„Mondd csak, tavaszgyermek, miért bánt félelem?"
„Kezemben a késem élesre kifenve,
ne bántson se ember, se Isten kegyelme."

„Ki bántana téged, szomorú kisfiam?
Mi ez a zord ború, mi rajtad átsuhan?"
„Engem minden reggel tizenkétszer megöl,
és nem védhet meg már se kard, se anyaöl!"

„Ha akarod, leszek édesanyád, apád,
selyemszálból fonok majd takarót alád!"
„Hogy hihetnék én már benned, azt mondd meg hát?
Százszor verte végig rajtam vérostorát!

Tüdőmbe belenéz jég-acél szemekkel,
tőrét meg bekente éteri méreggel.
Nem tudsz te előle elbújtatni sosem,
Nyárfafüstté oltja, felissza életem."

„Karjaimba sose térsz a félelemtől?
Ki ez, hogy így rettegsz néma szörnyűségtől?"
„Feleletül neked csak egy szócskát hagyok,
vádlóm nem idegen, gyilkosom én vagyok."

*
és a fénylő kék ég a bőrét kitárta
úgy fogadta be a fiút mellkasába
most örömkönnyekben gyöngéden fürdeti
hajából fényszínű kabátot sző neki