Tavaszi készülődés

Készül minden körülöttem,
az időt nem sietteti semmi.
A vajúdó csendben,
és a rügyben, kimérten
élet készül születni.
Kincset érő hajnalokban
szeretek járni, amikor
még hunyorognak a csillagok.
Érzem a csendet,
és gyermekként járok,
hiszen érzem,
itt mindennek a társa vagyok.
Pillanatonként ébred a nap,
itt talál!
— gyér ágak közül
köszönt rám a napsugár.
Melegedő föld felett fűszál
hegyén szárítja a harmatot…
Gesztenyefasor felé indulok,
ágaikon viaszosan hízik a rügy.
Az Ilona völgy felől jön, fülembe
csapódik egy kedves madárfütty.

A tél fehérségét, csendjét,
messzire űzték a szelek:
ez az élet, ez az az idő,
amit oly nagyon szeretek.
Felejthetetlen minden április,
minden május nekem,
édes átok ez,
halálig tartó szerelem…
Visz az út, megyek, amerre vezet,
a tél-fárasztott fák között változást keresek.
Szemem egy óriás bükkfa tövére esik,
előtte vaskerítés mögötte sírhalom,
a képet olvasom:
egy ismeretlen nyugszik itt, katona volt.
Idáig kísérte őt az élet,
itt érte utol a végzet.
Állok és nézem, és tisztelem azt,
aki ezt a sírhelyet iderakta.
Nem volt semmi csak
a vaskereszt rajta,
de hagyott egy jelt, s fejet hajtva,
gyenge ibolya hajtást ültetek a sírra.