Tavaszt fess belőlem

A parkban éjjelente lelket se látok,
talp alatt a föld a templomokra tátog.

Kiszáradt a tél, olyan más színű: egy-két
foszlány őrzi még a tegnap sziluettjét,

a teremtés önnön festményére válik,
szelíd impressziót játszik a halálig.

Az égbolt eltűnt a köd mögött, a pasztell
lobbantsa lángra végre színét: tavasz kell,

áradna, élne úgy, akár a verssorok,
lüktető rímekkel az erekbe csorog:

s hová merült le, nem tudom,
megült a kép a szemzugon,

a pillanat ma megtalált:
az észrevétlen exponált,

cserélve tarka részletet,
de rajta majd a rész leszek,

s ha bennem új alakra lel:
lehetne ujjam akvarell,

s e röpke percre less ide:
az arcom éle festi be

a vásznadat, s a vállam is
kerek, de bájosan hamis,

a combom eltalált idom,
megült a fény a vádlimon,

bokámra festesz íveket,
a lábfejem naiv lehet,

kidolgozatlan, éltelen,
ne vessz el annyi részleten,

hajam terítse keblemet,
a sejtelemnyi szebb lehet,

ha végre készre forgatod:
ma higgyem azt, hogy szép vagyok,

csak villanásnyit éljen ez:
s a pillanat tökélye lesz.