Porfelhő suhan a tájra,
szemem bezárt börtön,
a lét fut egy gondolatkörön.
Szomjazom,
ó ez borzalom,
gyötör a víz hiánya…
Kegyetlen pillanat,
a rikoltó madárjaj
tépázza a fénysugarat.
Szemérmetlenül
az idő fut féktelenül,
kábultan a kietlen éjszakába…
A lépték kedvezőtlen,
perzsel a homok forrósága,
kezdeti kábultság az ára,
kiéhezve rohan a nyál,
fekete ijesztő félhomály,
hol a lét egy távolodó idegen…
10 hozzászólás
Hű, ez nagyon tetszik. Főleg a második versszak, de igazából az egész nagyon egyben van. Gratulálok hozzá!
üdv, banyamacska
Nagyon jó! A befejezés meg tökéletes. Gratulálok: Colhicum
Tényleg nagyon jó lett! Nekem is tetszik!
Nagyon jó ez a sivatagos kép. Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy sétálok egyedül egy sivatag kellős közepén, és a nap perzsel halálos sugaraival. Ott voltak előttem a képek végig.
Gratulálok!
Kedves, Banyamacs, Colhicum, Boer és Davey, számomra fontos, hogy olvastok és megtisztelő…köszönöm és örülök ha tetszett Nektek:)
Most nem tudom, jól érzem-e, de ha a távolodó idegen saját magunk vagyunk, akkor nagyon nagyon gratulálok, eszméletlenül jól írtad meg…
Ha az a távolodó idegen, valaki más…akkor még gondolkodom..))
Ja és a fehér-világos szívárvány…
Bizony Dinipapa eltaláltad, mi magunk:) S köszönöm szépen, hogy itt is jártál:)
Nekem a lélek elsivatagodása jutott eszembe a versedről, amikor már önmagunktól is eltávolodunk és a minket körülölelő világ így elsorvad. Ez rosszabbul hangzik, mint ahogy akartam, de a versed nagyon jó.
Hanga
Köszönöm szépen Hanga, igen van némi ilyen gondolat is benne, jól érzed:)
Köszi, hogy olvastad:)
Versed szép lett!
Én oázist kívánnék neked,
ahol a vizet megleled…
Így visszajön az az idegen….:)