Távolról nézve,
Minden mást
Kissé félretéve,
Furcsa játék
Zajlik ott lenn,
Az ember az emberen
Feni kését,
S ha már megélezte,
S ha úgy adódik,
Bele is mártja a végét,
Markolatig.
Micsoda képtelen
Tülekedés zajlik így,
Micsoda nevettető
És cikornyás játék,
Más szórakozást
Nem is találnék.
Az ember mily
Kényszeredett,
Érdekei szerint vezet
Minden útja,
Ezzel magát,
És mást is sújtva,
Pénzéhez tartozik,
S ezért élete akadozik,
S nehezen mozdul,
Mint kerék a sárból.
A napilap sem beszél másról,
Mint az árakról,
A bank káráról,
A tőkéről, a hitelről,
S hogy mindez,
Kit, s hogyan sebez föl,
Nagyon is jól tudni,
A becsületest ugyanis
Agyon nyomják, hallgattatják,
Karikírozzák, megölik.
A fa szerkezet az égig emel,
Makovecz a földben hever,
Csúcsos tornyai,
Íves tetődombjai,
Angyalszárnyas ablakai
Organikus dramaturgiája,
Az élet csodáját kínálja,
Nem a virtualitásban,
Hanem kint a levegőn, a világban,
A templomos fényben,
A levegős boltíves térben.
És nem a pénzben,
Nem a tévében,
Nem a telefoncsörgésben…
Az ember égből jött gyermek,
S kinek méltóságát
Ez nem nevelné meg,
Imádkozni tanuljon, járja az erdőt,
Ne a facebookot böngéssze,
Hanem a mindig visszajövő
Esztendő körkörös táncát,
S az idő múlását a délutáni napon.
Mert az ember fényben áll,
Árnyéka és a nap között talál
Helyet itt e földön,
E színpadias köröndön,
S ha saját árnyékát imádja,
A nap fényét sohase látja…
Pedig ragyogó napból vagyunk…