Te. Én.
Suhanunk. Te jössz, én megyek.
Egy pillantásnyi közös varázs.
Aztán én jövök, és te mész…
Csendben úszik utánuk a magány.
Unalmasan tömegbe szürkültünk,
egymásnak mégis színaranynak
tűnünk. Te is, én is. Illúzió…
Örökké és soha.
Láttam: haldokolsz.
Én mosolyokkal takartam arcom,
ne lásd, hogy már meghaltam.
Miattad. Érted.
5 hozzászólás
Kedves Kata!
Nagy bajban vagyok, mert semmit nem tudok rólad, és mégis azt hiszem, hogy a legmélyebb, legtitkosabb életed most foglaltad költeménybe.
Nagyon megrázott a versed. Ezzel azt hiszem mindent megírtam. Csodálatos, de szívetfacsaróan.
Judit
Drága Judit!
Köszönöm a véleményed és a csillagozást is. Azt hiszem, igazad van.
Kk.
Ho-ho-ho! Mi ez a szerénység a bemutatkozásban. Ha a többi írásod ilyen jó, akkor nincs mire szerénynek lenned. Na, majd utána járok én a dolognak!
Üdv és B.Ú.É.K.!
((Zoli
Drága Zoli!
Köszönöm szépen a kedves véleményt! 🙂 A csillagokat én is el szoktam felejteni…
Kk.
Elnézést ezeket a csillagokat mindig lefelejtem, de ötös a mű.
((Zoli