Te ifjú március!

Óh, tavasz! Tegnap láttalak, amint a
domb alatt szaladt legifjabb sugarad.
Szelíd volt, és pajkosan dalolt, mint
gyermek, ki okosan szétnézett ágak
között, hol majd holnap zöldellő lomb
integet magához ölelvén az odafentről
bámuló eget. Óh, tavasz! Ki tegnap
daloltál, mondd, meddig maradsz,
meddig lesz felettünk napod, meddig
száll az ég alatt s a domb felett sóhajod
szellők szelíd szárnyán? Miként a
képzelet merengve meg-megáll, mert
a szem téged csodál, te ifjú március.
Víg óráidon te merre jártál tőlünk,
merre, mikor a február dühöngött
felettünk? S itt kószált a lomha tél
vele, s hörgött a szél, s repült a volt
ősznek egy-egy silány, még megmaradt
zörrenő levele. Te március! Te légy
olyan meghitt, mint egy szép szavú
költő, kinek tolla alatt még a vén is
ifjúvá lesz. Akihez betér újra a
felpezsdült vér, mert az értelem
és a szív, az a gyenge, újra enni kér,
és élni vágy, miként a télbe vénült,
elhagyott, magányán merengő,
megfonnyadt mező, ki rád vár,
te márciusi tavasz. Ki majd rajta
virágot nevelsz, ahol szelíd szellők
kergetőznek, s te március, majd rímbe
szeded a költészet ifjú tavaszának
meglelt, téged ünnepelt csokrait.