Ami benned rejlik, az egy csoda,
kiben a késztetés derűvé lesz,
aki szabaddá lettél álmain
az ifjúságnak, mit szíved érez
voltjaidért felizzó múltakon.
Fellobog az idő végtelenje
világnyi csendek messzeségein,
ki voltál az életnek mindene
abban a szelídült áramlásban,
melyben hívtak, és még ma is hívnak
álmaid élő valóságai
remélve érezni hő vágyakat,
érezve mindenütt lobogásán
rejtekét annak, ki vagy. És voltál
tűnt időknek szépséges képzetén,
veled a szél dalolt, s Te daloltál
vele könnyeden szavak álmain,
mikor az éjekben már csitultak
a neszek. És fellobogtak némán
a sóhajokban lelt ifjú vágyak,
zizegve harmatán a hajnali
homálynak lassan derengő fénye.
Oly szép nekem merengeni Rólad,
áldani azt, ki szívem reménye
voltál nekem életem ünnepén,
mikor elkezdtem hinni Tebenned.
Szavaidnak élő igazságát,
felfogva léted s minden érdemed,
minden valóságod megláttatott
gyönyörű érveit, dicsőséget
adva nem csak szívemben Teneked.
Te lettél nekem a létnyi ünnep,
akiért én fennhangon hirdetem,
hogy mily szép élni, s lenni Teveled
minden utakon, bejárni időd,
a végtelenül hosszú éveket.
Mert végtelen remények izzanak
jussaimnak minden valóságán,
követve érzetét rejléseim
élő vágyainak, s pillanatán
annak a szívbéli ébredésnek,
mely beleheli Teérted valóm
letisztult ábrándjait. S pára hull
már a csendek ormain, s homályon
jár a képzelet minden lelhető
iránya. S bennem megölelhető,
tűnt messzeségek követik egymást.
Emlékeim mezsgyéin éledő
szavak és utak járnak fejemben,
ahol már kövek ringásán jártam,
csermelynyi dalok lágy ütemein,
fodrain. Az egek magasában,
ott lengett ábrándom tekintete,
s találkozott a Te szépségeddel,
mikor gyermek voltam, egész ifjú,
ki bolyongva s lehulló könnyekkel
hallgattam lágy neszeit az éjnek,
csendjébe tűnve az a végtelen
messze kiállítás, amit elűzött
képzetek jártak be egyre velem,
merengve szépséges valód útján.
Ki már akkor kerestem létedet
s okát annak, hogy élhetek én
is kezed műveként, a Te földed
göröngyös halmainak kerekén.
Lépteidet kutattam, hol szitált
páráin bennem az az éledő
tudat, s néztem, amint egyre szállt
az idő, bele a holnapokba,
felragyogva a lobogó remény
élő szenvedélye ámulva ott,
ahol szívemben már e költemény
megfogant Érted, látva érdemed.
Tudom, az egész mindenség Tied,
akiről ma már zengve hirdetem,
semmim sincs énnekem Tenélküled!
4 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Nagyon érintett ez az írásod!
Lehetetlen minden kis apró részletet egy egy mindatba önteni,
mert csodaszép mozaikokból,emlék mozaikok tömege jön felénk.
Egy lélek kinyilatkozása,öszintén,tisztán és reménnyel tele!
Tele a szebbnél szebb kifejezésekkel,egy életnek görögyös
utjait járó személy,akinek szeme nyitott a szépségre és a jora!
A képzelet még szebbre festette a látottat…talán csak utalt arra
hogy a látott csak árnyéka a szépnek és jonak!
Ezeket az érzéseket éreztette írásod!
Annyi de annyi és olyan soféle a kimondott,
´emlékezésed´minden mozzanata,hogy
nehéz rá kifejezést találni…de nem is kell
mert maga magát fejezi ki!
Gratulálok remek írásodra!
Ezeket az érzéseket éreztette írásod!
Annyi de annyi és olyan soféle a kimondott,
´emlékezésed´minden mozzanata,hogy
nehéz rá kifejezést találni…de nem is kell
mert maga magát fejezi ki!
Gratulálok remek írásodra!
Megérintett..
Csodaszép versed szeretettel,
elismeréssel olvastam.
Gratulálok megírásához.
További jó egészséget és szép alkotói napokat kívánok!:
Zsuzsa