Elmélyülök égszínkék szemedben,
vágyakozó pillantásom
szétkergeti felhőidet,
s beletúr aranyló búzakalász hajadba.
Ne hagyd abba!
Ne mozdulj, ne szakítsd félbe a semmittevést!
Ne szólalj meg, nézz rám tovább némán.
Ne hidd, hogy ez nekem édes kevés,
nem akarok többet, csak hogy pillants énrám.
Ez a röpke varázs maradjon örökre,
ne szólalj meg, ne tedd hát tönkre.
Nem akarom tudni, kinek adtad szíved,
mert bár benned dobog… s lehet, talán hideg.
Talán nem is kérem, mert csalódnék benne,
s a varázslat, hipp-hopp, semmivé lenne…
Inkább továbblépek, hátha látlak újból,
hiszem csak egy vagy a több százmillióból.
Egy vagy és egyetlen, a sokadik egyetlen,
akit én, marha, elmenni engedtem.
6 hozzászólás
Marha lennél?Inkább ha igaz,akkor túlságosan szeretted…Nem mindenki ihlet egy ilyen gyönyörűséget…Szép vers,gratula!
Kösz szépen, sajnos nem egyszeri élmény ihlette a verset. 🙁
Csaba, naggyon tetszik ez a versed (is), de a “marha” nekem nagyon nem illik ide, bocs a véleményemért.
aLéb
Bocsánat? Nincs bocsánat. :))) Miért kéne bocsánatot kérned? Csak hadd jöjjön a kritika, annak örülök. Talán túlzottan kerestem valami frappánsabb, csattanósabb befejezést, és ezzel a szóval akartam talán nyomatékosítani, mennyire ironikusan látom magam… meg ennél jobban leírni a fenti “nemcselekedetemet” már csak nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tudtam volna, ez a “marha” még elég gyenge kifejezés is rá.
Nekem tetszik a "marha" a végén, erősen nyomatékosít ^^ Egyébként az egész vers maga is nagyon megfogott, tökéletesen át tudom érezni a helyzetet, ügyesen szőtted a szavakat, érzéseket, a hangulatot!
Kösz szépen!