Téged is utolér

Szembe a nappal
Könnyezik szemünk,
Vakít a sugárzás
Mégis Ő istenünk.
Pedig ragyogását
A szikrázó fénynek,
Szép csendben megölik
Az eltöltött évek.
Ha szürkül a világ,
Te akkor se félj,
Bízzál, vakon bízzál,
S éljél, hogy remélj.
Ő itt van mindenütt,
Figyel rád és les,
Mögötted lapul,
S ha elbújsz, megkeres.
Utolér, felkavar,
Elragad, megzavar,
S ha úgy érzed, megfogtad,
Kigúnyol, kikacag.
Odébb áll, hogy szenvedjél,
Hogy éljél és vétkezzél,
S ha lemondtál róla már,
Várja, hogy álmodjál:
Jéghideg éjjelek,
Tűzforró álmok,
Egyik sem igaz, mindegyik álnok.
Sóvár vágyak, kövér remények,
Kívülről meghaltak,
Csak te benned élnek.
Kínlódás, fájdalom,
De egyszer csak felbukkan,
Kinéz egy ablakon.
Vagy az utcán jön szembe,
Mosolyog szemedbe,
A májust hozza el,
S érzed, hogy létezel.
Fák, virágok, fény,
A lelked egy költemény.
Óvatos vagy mégis,
Nem habzsolsz, csak csipegetsz,
Így tovább tart biztos,
Reméled, s hiszed ezt,
Aztán nem hiszel benne,
Belenézel szembe,
Könnyes lesz szemed,
Mégis Ő istened.
Megrándítod vállad,
S azt mondod bolondság,
Pedig utolér téged is
Egyszer a… boldogság.