Valami elkerülhetetlenül sodor egy másik irányba.
Vihar kél. Úgy érezzük, már minden hiába.
Elengedjük az ágat, ami tartott bennünket.
Feladjuk álmainkat, eldobjuk életünket.
Visz a szél, és nem tudjuk, mi állít majd meg.
Dörög, villámlik, szívünk is beleremeg.
Elhagyjuk a világot; Erdőt, bokrot, házakat.
Feledjük a kifakult, rég nem perzselő vágyakat.
Fennakadhatunk egy sziklán, remélve a megváltást.
De rádöbbenünk, nincs, aki meghallja a kiáltást,
Amit torkunk szakadtából a sötétségbe üvöltünk.
Ma szemét módjára rothadunk…tegnap még örültünk.
Tegnap még örültünk
By Estelle
6 hozzászólás
Őszi érzésekkel teli vers.
tetszett
Kedves András!
Köszönöm szépen a kedves, első hozzászólást!
A lelkiállapotom. Telitalálat.
Kedves Gunoda!
Ambivalens érzések kerítenek hatalmukba: örülök, hogy valaki magáénak érezheti mindazt, amit leírtam, és szomorú vagyok, mert az elmúlás a megfogalmazásomban a keserű elmúlást képviseli. Köszönöm szépen a hozzászólást!
Kedves Estelle!
Nézd mit írtam én ennyi idősen!
A végzet
Ömlő özönvíz
talán sohasem lesz vége,
zuhog a fülbe
betölteni repedéseket,
ereket, beleket,
… szétszakít kezeket!
Oly távol vagy tőlem!
Elsodor az ár,
odébb Lucifer vár …
… Rám!
Ömlő özönvíz
már az ajkamnál áll!
(1995.06.01)
Azért ennyire nem reménytelen!
Gratulálok, jó ez a vers!
Üdvözlettel:
Rumcájsz
Kedves Rumcájsz!
Köszönöm szépen, hogy megmutattad a 21 éves énedet, illetve hogy megosztottad velem költeményedet. Igen, sajnos van, hogy az ember tényleg csak azt érzi, hogy sodródik az árral, amelynek úgyis csak egy szakadék lehet a vége, de ilyenkor elolvasom ezeket a nagyon negatív verseket, és rájövök, hogy a rosszban is lehet valami igazán jó. Ez például ebben az esetben az alkotás. Köszönöm a hozzászólásod!
Üdv: Estelle